2009. szeptember 22., kedd

Kutyálkodós 1

Két fajta ember létezik. Akinek vannak állatai, és olyan, akinek nincsenek. Óriási különbség van a két típus között. Már említettem, hogy én a magam részéről sosem akartam állatot a háztartásomba, de miután a gyerekeimnek, és főképp a fiamnak erről a dologról más volt a véleménye, így elfogadtam a tényt, hogy állatokkal élek együtt. Meg lehet szokni, lehet szeretni valamennyi élőlényt- a kígyókat is - de akinek még nem volt szőrös , négylábú jószága, az nem tudhatja, hogy mi az, hogy szeretni egy állatot.
Akinek pedig nincsen kutyája, az nem tudhatja, hogy milyen az, hogy nemcsak szerethet az ember egy jószágot, hanem az viszont is szereti. Sőt, nem csak szereti, hanem egyenesen imádja.
Nos, mióta Jarjarka betette tappancsát az életembe, azóta viszonyulásom a kutyatartáshoz száznyolcvan fokos fordulatot vett. Édesanyámnak volt kutyája, egy nagyon okos német juhász. Szerettem is Mazsolát, de nem igazán kerültünk szoros baráti viszonyba. Ő a Mama kutyája volt. Rá volt hangolódva, tőle függött, és igazából csak a Mamát respektálta.
Jarjarka már az első éjszakán kiválasztott "vezérhímnek", és azóta töretlen kettőnk között a szerelem.
Ha otthon vagyok, akkor maximum három lépésre távolodik el tőlem, és rajongó tekintettel követi minden mozdulatom. Ha pihenek, a kutyus helye a lábam mellett van, és első teendője, hogy ráhajtsa fejét a bokámra, de persze legjobban a karomban szeret lenni.
Gyorsan tanul, így pár alkalom után megtanulta, hogy ha ölembe veszem a laptopot, akkor békén kell hagynia. Külön tanulmányt érdemelne az a tekintet, és sértődős elvonulás, ahogy önként, de egyáltalán nem dalolva lemászik az ölemből, és elvonul a lábamhoz, hogy nyugodtan gépezhessek. Amikor úgy gondolja, hogy ennyi elég volt a szórakozásból, akkor visszajön és befekszik a mellemre, a laptop és az arcom közé.Persze azonnal sűrű puszival kér bocsánatot a merészségéért, és a zavarásért, amit természetesen rögvest meg is kap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése